•  A pigmentek két fő csoportja
•  A festékanyagok - avagy a színezékek és pigmentek rövid története

A pigment a latin „pigmentum” szóból származik. Eredeti jelentése szín, vagy színes anyag. Modern használatban olyan színanyag, színezőanyag, festőanyag, ami nem oldódik fel a kötőanyagban.

A színezőanyagok közül csak azok az anyagok tartoznak a művész pigmentek közé, amelyek nem oldódnak a kötőanyagban. A pigmentek 2 fő csoportba oszthatóak kémiai összetétel alapján: szerves, vagy szervetlen összetételűek lehetnek.

A színezékek azok a szerves színezőanyagok, amelyek oldódnak a kötőanyagban, ezért ezeket nem soroljuk a pigmentnek közé, de ezekből készülnek (pl. kicsapatással) a szerves vagy lakkpigmentek, úgy hogy ettől a színezékek a kötőanyagban oldhatatlanná válnak. A műtárgyak közül a textilek, fák színezésére, pácolására használják leginkább.

A szerves pigmentek általában növényi, állati eredetű anyagok, amelyek vagy valamilyen hordozóra (ami lehet szerves és szervetlen anyag is) kicsapatott színezékek, vagy olyan szerves anyagok, amelyek önmagukban sem oldódnak a kötőanyagban. Lehetnek természetes eredetűek és mesterségesek is.

A szervetlen pigmentek szervetlen kristályos vagy szervetlen amorf anyagok. Lehetnek természetes eredetűek is, és mesterségesen előállítottak.

Az állati, növényi és ásványi eredetű színezőanyagokat – pigmenteket és színezékeket - már a prehisztorikus időktől használják, a test díszítésére éppúgy, mint szerszámok, fegyverek, használati eszközök dekorálására és képek festésére.

A legelső festék anyagok a színes földek lehettek - a sárga, vörös, és barna okkerek, amelyekben a földfelszíni kőzetek bővelkednek.
Testfestéshez is főleg ezeket a vas-oxid tartalmú színeket használták, amit az ördögök és az ellenség elriasztására viseltek, vagy esetleg a rovarok elleni védelemként.

Okker darab. Azok az ásványok melyeknek van karcszíne, alkalmasak pigmentnek.

Szén tartalmú anyagokat már az ősember is használt festőanyagként korom, kőszén, sőt elszenesedett csont formájában is.

A könnyen előállítható növényi színezékeket, virágokból, magokból, bogyókból, diókból, kérgekből, fából, és gyökerekből nyerték.

E festékek nagy része elég rövid életű, napfényre, és egyéb környezeti hatásokra könnyen kifakul. Van néhány megjegyzendő kivétel, ezek a festőbuzér gyökeréből, vagy a kékfestő növényből származók, és bizonyos állati eredetű színezékek, mint például a kermes vagy a kosenil (pajzstetű), amelyek kedvezőtlen körülmények közt is akár századokat is kibírtak. Némelyek nemcsak a színűk miatt voltak kedveltek, mint például az indigó vagy festőcsülleng. Ezeket a bőr harci kifestésénél is használták, antiszeptikus, gyulladáscsökkentő hatásuk miatt, így sérülések esetén a fertőzésveszélyt is mérsékelték.

A hennával való testfestést Indiában a mai napig általánosan használják.

Talán valamivel később kezdték alkalmazni a ritkább ásványokat.
Az élénk színű vörös cinóbert, realgárt, a sárga, auripigmentet, a kék azuritot, és lápis-lazulit, valamint a zöld malachitot.

Természetes cinóber.

Ezek az ókor óta váltak általánosan használttá, eleinte díszítőkövekként majd pigmentként is. Az ide tartozó ásványok túl széles körben nem tudtak elterjedni, a legkorábbi használatuk általában a lelőhelyek környékére korlátozódott.
Régészeti bizonyítékok vannak arra nézve, hogy például Kínában már az i.e. 3. évezredben használtak cinóbert, Egyiptomban azuritot, míg Európában ezek csak jóval később jelentek meg. Az ókor folyamán váltak kereskedelmi árucikké, így ekkor már a lelőhelyektől távolabbi vidékekre is eljutottak.

A pigmentek nagyobb mennyiségű előállítását, mondhatjuk „gyártását”, az egyiptomiak kezdték el i.e. 4000 körül. Különböző finomítási tisztítási eljárásokat (ülepítés, kimosás) dolgoztak ki az ásványi eredetű pigmentek színének erősítésére, és ők csapatták ki először a növényi eredetű színanyagokat áttetsző, vagy fehér hordozóra.
Emellett az első mesterséges szervetlen pigmentet - a mesterséges kálcium-réz-szilikátot, ismertebb nevén az egyiptomi kéket is i.e. 2000 környékén itt kezdték gyártani.

Az ókori görög és római régészeti leletek, festmények, mint a híres pompeji falképek tanulmányozásából sok információt kaphattunk a pigmenteket illetően.
Az ókorban további mesterséges pigmentek jelentek meg: a mesterséges fehér, sárga és vörös ólom-oxidok, úgy mint az ólomfehér (bázikus ólom-karbonát), az ólom-sárga (masszikot), és az ólom-vörös, (litharge,mínium).

A görögök és a rómaiak használták az ólomfehéret és a cinóbert kozmetikumként is, annak ellenére, hogy mindkettő mérgező. Ez a szokás még a középkorban is tovább élt.
Ismerték a mesterséges réz-acetátot, a verdigrist is, amint ezt a neve is mutatja: verd di gris, mely annyit tesz: a görögök zöldje. A használatára mind régészeti, mind írott adatok vannak.

Egyiptomi kékkel festett díszítés

A mesterséges higany-szulfid azaz cinóber, vagy vermillion nyugaton később vált ismertté, mint keleten. Az arab alkímiai írásokban, már a 7. és 9. században említik, de a kínaiak feltehetően, már sokkal akár egy évezreddel korábban is ismerték.

A rómaiak idején jelenik meg a bíborcsigából származó bordó színezék a türoszi vörös (bíbor vörös) is, ami az ára miatt hamarosan a gazdagság jelképe lett. Ez a szimbólum tovább élt a középkor folyamán is. A türoszi vörös a textilszínezés mellett festményeken, sőt római falképeken is előfordult.

Murex brandaris, bíborcsiga

A pigmentként használt anyagok jóformán ugyanazok maradtak a kora középkorban is, mint az ókorban voltak.
A kézzel festett, (illuminált) díszített pergamenek vizsgálata egy nagyon fontos kutatási terület, ugyanis a könyvek lapjain, ahol a festékek a fénytől és légnedvességtől elzárva voltak, a közel ideális körülmények következtében épségben megőrződtek.
Emellett rengeteg festmény és műtárgy vizsgálható, az anyagok meghatározása bőséges technikai információt nyújt. Ezeket érdemes az ismert korabeli festéstechnikai írásokkal összevetve kutatni (például Cennino Cennini (1370k- 1440), Giorgo Vasari (1511-74) stb.). A középkorban a pigmentek, mint már korábban is, a kereskedelem fontos árucikkei voltak és messzire eljutottak.

Középkori festőműhely

Értékben néhányuk a nemesfémekkel, például az arannyal, drágakövekkel vetekedett, és annak köszönhetően, hogy nem jelentettek nagyobb tömegű terhet, könnyen szállíthatók voltak.
Ezek közül a legfontosabb az ultramarin, aminek a neve is erre utal: „ultra mare”, ami annyit jelent „tengeren túl”. Az ultramarint, azaz lápis lazuli ásványt a bizánci időkben Afganisztánból az Oxus folyó forrásánál lévő lelőhelyéről kezdték Európába szállítani és századokon át ez volt a legtökéletesebb és legdrágább kék pigment, amit a művészek használtak. Ugyanebben az időben a távol-keleten az ultramarint északról a kínai Turkesztánba vitték. Talán ez volt az egyetlen olyan pigment, ami ilyen óriási távolságokra eljutott.

Lápisz lazuli ásvány

A fakóbb, komorabb színek nagy része általában könnyebben elérhető volt, mert sokkal több lelőhelyen előfordultak. Használatuk jellemező lehetett bizonyos régiókra.

Egyes vastartalmú földfestékeket, a zöldföldet, a sziénákat, az umbrákat előszeretettel használták például Itáliában és környékén is, mert sok lelőhely volt ott.
A barnás árnyalatú sziéna a nevét is a lelőhelyéről Sienáról kapta. Az umbráról, ami a 15. századi Itáliában nagyon elterjed volt, sokáig úgy tartották, hogy elnevezését szintén Umbriáról, az itáliai tartományról kapta. Mára már bebizonyosodott, hogy Umbria mellett nem található meg a természetes umbra (hidratált vas-oxid, mangán-oxid), az elnevezés eredete az „árnyék, árnyékol” (ombra) szóból ered, ami viszont a festéstechnikára utal inkább.

Zöldföld ásvány

Az elnevezés és az előfordulás kérdésében a legnagyobb zavar a sárga ólomtartalmú pigmentek körül van és volt. A középkorban legelterjedtebb sárga pigment az ólom-ón sárga. Mellette csak a 16. században jelent meg a nápolyi sárga. Viszont a nápolyi sárgát azaz az ólom-antimonátot, mint kerámiamázat már jóval korábban, a mezopotámiaiak és az egyiptomiak is ismerték, de pigmentként a legkorábbi alkalmazása ténylegesen a 16. század első felére tehető. Ezután, 1750-1850 között viszont nagyon elterjedt és teljesen kiszorította az addig, (a 18. század közepéig) használt ólom-ón sárgát.
A nápolyi sárga elnevezés is feltehetően egy félreértésből ered, mert a színe hasonlított a Nápoly környéki sárga tufa színére, így történeti leírásokban vagy vulkanikus eredetű ásványként szerepel, vagy úgy emlegették, mint egy mesterséges színt, amit Nápolyban állítottak elő. Csak 1941-ben R. Jacobi kutatásaival derült fény az ólom tartalmú sárgák pontos összetételére.

A középkori festők palettája csak kis mértékben tért el az ókori klasszikus festőkétől. Az egyik újonnan megjelent anyag, a kék üveg pigment, a smalte (kobalt tartalmú üveg). Bár a 11. században már ismerték, de szélesebb körben elterjedni csak a 15-16. században tudott. A smalte Németalföldön volt különösen közkedvelt, de más üveggyártó központok környékén is használták (pl. Cseh, Szász területek.).

Smalte por

Ez idő tájt még néhány növényi színezék adódott a palettához. A késő reneszánszban sok újabb növényi eredetű színezőanyag tűnt fel, vagy ekkor terjedt el pigmentként való alkalmazásuk. Például a sárga sáfrány, vörös brazil fa, kék napraforgó és kékfestőfű, majd a szépia és az aszfalt.

Sáfrány

Ezekben a századokban a távol-keleten, a közel keleten és a nyugaton alkalmazott pigmentek és színezékek is szinte ugyanazok voltak. A legfontosabbak a malachit és az azurit, valamint a földszínek. Az ólom pigmenteket, a vöröset és fehéret Kínában a Tang korban (i.sz. 7-9. sz.) már használták, de lehet, hogy korábban is. A növényi eredetű szerves pigmentek mint az indigó, sáfrány, gambone szintén ismertek voltak. Azt lehet mondani, hogy lényeges különbség nyugat és kelet között inkább a pigmentek használatában, és a festéstechnikájában volt, mintsem magukban a pigmentekben.
A mesterséges cinóber (száraz eljárású vermillion) is Kínában jelent meg korábban, azt már a Shang kor (ie.1766-1122) óta használták. A száraz eljárás innen terjed el, de Európában a 17. század vége felé egy újabb előállítási módszert dolgoznak ki a nedves eljárású változatot.

A festők palettája Európában igazán 1700-as évektől kezd jelentősen megváltozni.
A 18. század első évei jelentik a modern mesterséges pigmentek előállításának a kezdetét.

1704-09 között Heinrich Diesbach Németországban felfedezte a ma is nagy mennyiségben előállított porosz kék, párizsi kék, vagy berlini kék (vas-hexaciano-ferrát) néven ismert pigmentet. Ez volt az első pigment, amiről határozott ismereteink és a felfedezésének körülményeiről írott kortárs feljegyzéseink vannak. Azóta az új pigmentek felfedezésének dátumait a tudományos folyóiratokban publikált feljegyzésekből ismerhetjük.
Szerencsétlenebb, hogy gyakran kevesebbet tudni az új színek művészeti anyagként való bevezetésének körülbelüli idejéről, mint a felfedezés dátumáról.

Párizsi kék pigment

A 18. század közepe az új pigmentek szempontjából nem volt termékeny időszak.
A század utolsó negyedétől kezdve viszont, amit Carl Wilhelm Scheele 1778-ban felfedezett zöld pigmentje (a réz-arzenit) jelez, az újabb pigmentek egymás után gyorsan jelentek meg. Ez közvetlen következménye volt annak, hogy ekkor egymás után számos új kémiai elemet fedeztek fel, amelyek közül a cink, kobalt és króm játszott fontos szerepet. A kobalt zöld első megjelenése 1780, a cink-oxid fehéré 1782, a kobalt kéké 1802.
1797-ben a francia kémikus Louis Nicolas Vauquelin bejelentette egy új fém, a króm felfedezését. A króm, a görög ‘crvma’ (chromos) szóból eredő elnevezés, jelentése szín. Nagyon sok pigmentet származtattak is belőle, nagyobb színválasztékban, mint bármely más elemből korábban.
Vauquelin 1809-es visszaemlékezéseiben írt le először néhány olyan új króm vegyületet, amelyekből később a króm-pigmentek lettek.

Fontos lépcső a festékek történetében az, hogy1841-ben John Goffe Rand festőművész feltalálta a festék tárolására szolgáló cink fémtubust. August Renoirt idézve: „A tubus nélkül nem lenne impresszionizmus”. Így a festők már kivihették az olajfestéket a szabadba is, és kialakult a „plain air” festészet. (Korábban a kikevert festéket disznóhólyagban vagy üvegedényekben tárolták, amelyek nehezen kezelhetők voltak és általában nem is záródtak jól.)

A fémtubus feltalálásával a modern festékipar is nagy lendületet vett, megjelentek az előre gyártott, kikevert tubus színek. Ennek következtében a művészek palettája és a festéstechnika is nagy átalakulásokon ment keresztül.

Olajfesték tubusban

A 19. században szinte minden évtizedet jellemez néhány új vegyület felfedezése, amelyeket később pigmentként alkalmaztak. Némelyeket sokáig nem használtak, évekig csak tudományos ritkaságnak számítottak, míg végül beindult a gyártásuk.
Jelentősebb felfedezés volt a kadmium sárga (Stromeyer, 1817-ben), a mesterséges ultramarin (Guimet 1824), és a viridián (króm-oxid hidrát, 1838). A litophont az 1870-es években gyártották először, de nem lett általános művészpigment.
Ezek a művészpaletta színskáláját nagyban kiszélesítették, sok esetben a korábbiaknál tartósabb pigmentekkel. A művészek függetlenebbek lettek az anyagi költségektől és a bizonytalanul elérhető festékanyagoktól (mint pl. a tiszta ultramarin és azurit).

1856-tal új fejezet kezdődött a pigmentek és színezékek történelmében. Az akkor 18 éves William Perkin Angliában ekkor találta fel az első mesterséges kátrány színezéket, a mályvát (anilin vörös), amit ő természetesen türoszi lilának nevezett el, megbabonázva annak színétől.
Ezt követően a frissen megjelenő sok új színezéket, vagy „kátrányfesték színt”, a művészek kitörő lelkesedéssel fogadtak, de hamarosan rossz hírük lett a csekély tartósság miatt. Csak manapság tudnak olyan mesterséges színezékeket készíteni, amelyek esetleg az ásványi és szervetlen pigmentek tartósságával versenyezhetnek, de ezek száma még ma is nagyon korlátozott.

Az első szerves kátrányfesték, a mályva.

A 20 század elején jelent meg néhány ma is fontos pigment. Az első ezekből a kadmium vörös, ami körülbelül 1910 óta kiszorítani látszik a vermilliont (higany-szulfid). Ezt követte 1920 körül a titánfehér pigmentek elterjedése. Majd a kék és zöld szerves réz-ftalocianin színezékek, és a szervetlen molibdén narancs és a mangán kék következett.

Szerves pigmentek tégelyekben, az 1900 évek első negyedéből

Az 1850-es években a „szabadalom” fogalma is megszületett, miután gazdasági tényezővé vált az új pigmentek és színezékek előállítási módszereinek ismerete. Tucatnyi pigment és színezékszabadalom lépett, lép érvénybe minden évben, de a legtöbbjük csak továbbfejlesztése vagy variációja az anyagok régebbi előállítási módjának. Manapság lényegesen több pigment áll a művészek rendelkezésére, mint bármikor korábban a történelem során.