•  Szervetlen kékek  •  Szerves kékek  •  Szervetlen zöldek  •  Szerves zöldek • Szervetlen vörösek  •  Szerves vörösek   • Szervetlen sárgák  •  Szerves sárgák •  Szervetlen fehérek  •  Szervetlen barnák •  Szerves barnák •  Szervetlen feketék   •  Szerves feketék

A  „palettáján” a legfontosabb, a 20. század elejéig használt színes szervetlen és szerves pigmentek szerepelnek. Jelenleg a szervetlen pigmentek adatbázisa van feltöltve.
A pigment adatbázis bejelentkezés után érhető el.

A -ban megtalálható részletesen kifejtve a szervetlen pigmentek összes fontos festéstechnikai, fototechnikai és mikroszkópos tulajdonsága, számtalan felvétellel és videóval illusztrálva.
Az egyes színcsoportokról egy-egy összefoglaló táblázat is készült, ami itt található, a legfontosabb tulajdonságok rendszerezésével. Ez a táblázat nagy segítség a kizárásos módszer alkalmazásához, melyek alapján a meghatározás egy szintje általában lehetséges. 

A meghatározáshoz a gyakorlati tapasztalat alapján, egy szabadon kezelendő, öt kategóriából álló besorolást, osztályzást alkalmaztunk a restaurátori vizsgálatokra alapozva. Ez főleg a polarizációs mikroszkópos (PLM) és a fototechnikai vizsgálatokon (IR  UV, UV-L) alapul, egy-két egyszerű nedves kémiai teszttel kiegészítve.

Besorolás:
5 - nagyon jól meghatározható, karakteres pigment
4 - kisebb gyakorlattal, kémiai teszttel is alátámasztva, de jól meghatározható
3 - gyakorlattal, kémiai teszttel alátámasztva, a többi kizárására alapozva eseteként meghatározható
2 - csoportba¹ sorolható
1 - csoportba is túl sok bizonytalansággal sorolható, csak nagyműszeresen határozható meg

A pigmentek meghatározása nagyon fontos adatokkal szolgálhat a kormeghatározás tekintetében. Ezek segíthetnek a képek datálásában, a hamisítványok kiszűrésében.
Kormeghatározónak azokat a pigmenteket nevezzük, amelyeknek a felfedezési dátuma biztosan tudható, mert így az adott pigmenttel festett rétegek csak az adott dátum után készülhettek! Természetesen azok a pigmentek is utalhatnak a rétegek korára, melyek nem kormeghatározóak, mert például az ólomfehér vagy az azurit használata jellemző a középkorra. Ezzel tisztában kell lennünk, mert csak ennyiben kormeghatározóak! A réteg tényleges korát nem tudjuk semmilyen módszerrel meghatározni, csak a bennük szereplő pigmentek előfordulásának időintervallumát, és a rétegek egymáshoz való viszonya alapján tudunk a rétegekről megállapításokat tenni!

A adatbázisban részletesen a szerves pigmentek nem szerepelnek, de felsorolásszerűen a paletta teljességéért itt rendszerezzük a legfontosabb szerves pigmenteket is. A szerves pigmentek nagy része a fototechnikai és mikroszkópos vizsgálatokkal nem meghatározható, egy-két kivételtől eltekintve.
A nagyműszeres vizsgálatukkal is sok probléma van, mert a minták mérete és preparálása nagyon gondos folyamatot és szakértelmet igényel. A szerves pigmentek esetén a színezékek hordozója (amire kicsapatták őket), a kötőanyag, a későbbi beavatkozáskor használt anyagok, illetve az anyagok öregedése, és elváltozásai nagyon megnehezítik még a műszeres vizsgálatok értelmezését is. Ennek a területnek a hazai kutatása mindenképp jól kiépített műszeres és szakértői hálózatot igényel.
A csoport fogalmán olyan gyűjtőfogalmakat értek, mint a vas-tartalmú vörösek, réz-zöldek, krómát-sárgák csoportja. A vas-oxid tartalmú vöröseket például csak néhány speciális kutatási szempont miatt érdemes további vizsgálatoknak alávetni, de a restaurálás folyamatát vagy a tárgy kutatását nem feltétlen befolyásolja a pontos összetétel meghatározásának hiánya. Más esetekben pedig a csoportba sorolás éppen azt a célt szolgálja, hogy kiválasszuk a megfelelő műszeres vizsgálati technikát a pontosabb analízishez, de ez általában az „1” besorolású pigmentekre a jellemző.

A kék pigmentjeit tekintve a történeti paletta lassú, de nagy változásokon ment át az évszázadok során.
A legdrágább pigmentek közé tartozó kék ásványi pigmentek (ultramari, azurit) a középkor folyamán egyeduralkodók voltak. A 18. században megjelenő poroszkék, majd a modern mesterséges pigmentek (mesterséges ultramarin, kobalt kékek, majd mangán kék) viszont kiszorították a korábbiakat.
Általánosan elmondható, hogy a kék pigmentek közül van a legtöbb, amely fototechnikai vizsgálatokkal és mikroszkóposan igen jól meghatározható. Ez részben azért van így, mert a csoport törésmutató átlaga alacsony, másrészt a többségük nagy szemcsézetű (10-30µm), azaz mikroszkóposan jól vizsgálható. A kék pigmentek közül több, jó kormeghatározó is.
A szervetlen kék pigmentek:

Bár a szerves kék színezékekből több fajtát ismerünk, pigmentként igazán csak az indigó használatával kell számolnunk a történelem folyamán, illetve a modern festészetben a ftalocianin kékkel. Ez utóbbi mára nagyon elterjedt, nem csak a művészfestékekben, hanem szinte minden típusú festékben.
Mikroszkóposan ezek a pigmentek könnyen összetéveszthetőek izotróp szervetlen kékekkel (porosz kék, ultramarin), de kémiai tesztekkel és a fototechnikai vizsgálatok segítségével kizárhatóak.

A zöld pigmentekből a modern időkig nagyon kevés volt igazán megbízható, jó színezőképességű fajta.
A zöldföld nem volt elég élénk zöld, a rézzölddek pedig az elbarnulás mellett nagyon bonyolult festéstechnikai megoldásokkal adtak csak kielégítő eredményt. Mivel a zöld színt keverékből is elő lehet állítani, gyakran kék és sárga keverékek adják. Erre az olcsó poroszkék (1704) majd ultramarin (1826) megjelenése után nagyon sok példát találunk. A 19. században a króm-oxidok elterjedésével szinte teljesen eltűnnek a korábban használt, főleg rézzöld pigmentek.
A zöld pigmentek közül is több kormeghatározó van. Kisebb nehézséget okozhat a kutatások hiányában, hogy sok természetes réz zöld fajta létezik, bár ezek nagy része ritkának mondató a gyakori malachit mellett. Csak pontosabb vizsgálatokkal lehet ezeket meghatározni, de nyilván a modernebb kutatások ezekre a pigmentekre fognak irányulni. Azaz a „történelmi palettába”, a zöldek közé még újabb pigmentek is belekerülhetnek majd. Mikroszkóposan több szervetlen zöld pigment elég biztosan meghatározható.

A szerves zöld színezékekből a jelenlegi tudásunk szerint alig volt egy-két fajta. Ezekből a legjelentősebb a szervetlen réz-acetátból készített, vagy abból az idő folyamán átalakult réz-rezinát volt. Emellett a nedvzöldek használata volt még általános, de szerves-kémiai vizsgálatok hiányában ennek elterjedéséről csekély információink vannak. A modern ftalocianin zöld nagyon elterjedt színezék és pigmentté vált a 20. században.

A szervetlen vörös pigmentek nem nagyon változtak az évszázadok folyamán. A vas-oxid vörösek, amit már az ősember is felhasznált és az ókorban megjelent mínium és cinóber a 20. századig a legáltalánosabban használt vörös pigmentek maradtak. Manapság leginkább azért tűntek el a piacról, mert az egészségre ártalmasak. Csak a 19. és 20. században jelent meg a krómvörös és a kadmium vörös, amellett a szerves vörös színezékek és pigmentek vették át a palettába a korábbiak vezető szerepét.
A szervetlen vörös pigmentek magasabb törésmutatójúak, kevés van, ami jól átvilágítható lenne, és a szemcsézetük is nagyon apró, ami mikroszkópos szempontból nem szerencsés, ezért meghatározásuk nehezebb. Kémiai tesztekkel és kizárásos alapon azért többségük jól behatárolható. Szerencsére kevés is van belőlük, ami a kizárásos módszer miatt előnyt jelent. Nem jellemző, hogy kormeghatározóak, azaz további műszeres vizsgálatot csak indokolt esetben igényelnek.

A szerves vörös pigmentekből jelentős számú verzió volt a történelem során. Ezek közül több elég fényálló is, és jól megőrződött. Gyakori, hogy a szervetlen pigmentek fölött lazúrrétegben adnak bordó, vagy mély vörös tónusokat. A legdrágább színezék és pigment a bíbor volt a rómaiak idején és a középkorban. A mély bordó szín így maradt a gazdagság jelképe. Később a kermesz és a búzér vörös, majd Amerika felfedezése után a kosenil lett jelentős vörös színt adó színezék és pigment. A modern színezékek (alzarin krapplak,  mályva) ma már nagyon erősen jelen vannak a művészpigmentekben és az általános festékekben is, kiszorítva szinte minden korábbi fajtát és részben a szervetlen vörös fajtákat is. Ebben a táblázatban a modern, 20. századi fajták már nem is szerepelnek, mert ezek áttekintése szinte lehetetlen a modern színezékipar kiterjedtsége okán.

A sárga pigmentek száma igen nagy, és nemcsak a szervetlen, hanem a szerves pigmentekből is sokféle van.
Mégis a történelem folyamán a középkorban és a barokkban a legelterjedtebb vas-oxid sárgák mellett viszonylag kevés fajtával találkozunk. Az auripigment és az ólom-ón sárgák, majd a nápolyi sárga fordul elő. A felvilágosodás idején, amikor felfedeznek egy-két elemet (kobalt, króm), sok újfajta jelenik meg egyszerre.

A sárga pigmentek az egyszerűbb restaurátori vizsgálatokkal – fototechnikai, mikroszkópos, és kémiai analízis – általában csak a fő összetevőről elnevezett csoportbasorolás lehetséges. Ilyen a vas-oxid-, a kromát-, a kadmiumtartalmú és nagyrészt az ólomtartalmúak csoportja is.
Korábban, mivel nem voltak pontosabb analízisek, ezek a csoportok/gyűjtőfogalmak sok problémát, félreértést okoztak a kutatók számára. Ide vezethető vissza, hogy a sárga pigmentekre alkalmazott elnevezések is teljesen összekeveredtek az idők folyamán. Ezeknek a kiboncolgatása a mai modern vizsgálatokkal kezdődött el, az eredmények rendszerezése még ma sem ért véget.
Mivel a sárga pigmentek nagy része túl apró szemcsézetű a mikroszkópos vizsgálathoz, és emellett összetételüket tekintve is alfajtákra osztható, a legtöbbjük pontos analízise szinte minden esetben műszeres vizsgálatot igényel. Kivétel az auripigment, a mozaikarany és talán egy-két kobaltsárga fajta, ezek jól meghatározhatók mikroszkóposan.
Mindenesetre a sárga pigmentek műszeres vizsgálatának szakszerű kiértékelésében is nagy segítséget jelent, ha a lehetőségekkel, azaz a „paletta” pigmentjeinek összetételével és azok variációval tisztában vagyunk.

A szerves sárga színezékekből és pigmentekből is viszonylag sokféle volt. Ezek közül kevesebb volt, amely jó fényálló lenne, és pigmentként használták volna, illetve a lüszterezés kivételével a festéstechnikai szerepük is ritkább.  Inkább textilszínezékként alkalmazták őket. Emellett az elsárguló lakkok alatt szinte láthatatlanná válnak idővel. Mikroszkóposan meghatározásuk szinte lehetetlen feladat, mert a lakkoktól és a kötőanyagoktól nagyrészt szinte megkülönböztethetetlenek, nem beszélve a gumiguttiról, amit kötőanyagként is használtak.

A fehér pigmentekből csak szervetlenek vannak. Az ókortól a 19. századig szinte egyeduralkodó volt az ólomfehér, mivel ez volt az egyetlen kielégítő fedőképességű fehér pigment, emellett van egy-két ritkább, vagy vizsgálatok hiányában ritkábbnak tekintett fajta (ónfehér, bizmut-fehér), ami még előfordulhatott abban az időben. Később jelennek meg a kormeghatározó újabb fehér pigmentek a cinkfehér, majd a 20. században az ólomfehéret teljesen kiszorító titánfehér.
A fehér pigmenteket mikroszkóposan nehezebb meghatározni, mert szemcseméretűk általában kicsi, de kémiai tesztek segítségével elég jól tisztázható melyik fajtáról van szó. A cinkfehér esetén pedig jellemző egyedi UV-sugárzásban megjelenő lumineszcencia nagyon jó azonosító jegy.

A szervetlen barnák legnagyobb számú csoportját a sziéna és az umbra földpigmentek alkotják, melyek a legkorábbi időktől megtalálhatóak műalkotások festett rétegeiben és mind a mai napig használatosak. Mikroszkópi képük a vas-oxid tartalmú okkerekhez és a földfestékekhez hasonló. Az umbra és a sziéna elnevezés az anyagösszetételre utal, melyet elsősorban a pigmentben jelenlévő mangán mennyisége befolyásol.
A szienák 10% alatt tartalmaznak mangán-oxidokat, a fő színező komponens a götit. Az umbrában mangán-oxidok és hidroxidok találhatók, elsősorban ásványi manganit és piroluzit, ezen kívül götit. Mangántartalma a sziénánál magasabb, akár 20% is lehet. Miután természetes anyagokról van szó, gyakran vannak köztük átmenetek. Műszeres vizsgálattal a pigment összetétele pontosan meghatározható, mikroszkóppal inkább a szemcsék színéről kapunk felvilágosítást.
A szervetlen barnák sorából egyedül a porosz barna válik ki, melyet a poroszkékből izzítással nyertek, és csak egy rövid időszakban alkalmaztak.

A szerves barnák kimutatása műtárgyak festékrétegeiből, fénymikroszkópos vizsgálattal biztonsággal nem kivitelezhető. Bonyolult összetételük folytán nagyműszeres vizsgálatokkal is nehézségekbe ütközik. Használatukról nem a vizsgálati eredmények alapján, inkább történeti leírásokból, receptekből tudunk meg többet.
Az aszfalt a talajban vagy tengerben előforduló nyers kőolaj, mely a kőzetek hasadékain keresztül szivárog a felszínre. Kő- és barnaszénkátrányból mesterséges fajták is előállíthatók. A középkorban már használták aranyozásra lazúrfestékként. A 20. században kiment a használatból. Az ún. mesterséges aszfaltok a kereskedelemben az iparosodás hajnalán, a 18. század végén jelentek meg. Festményekből származó mintában az egyes szerves összetevőket nehezen lehet egymástól megkülönböztetni.
A Van Dyck barna a lignithez és a barnaszénhez hasonló, földes összetevőkből áll. Általában 90% fölött tartalmaz szerves anyagokat. Szemcséi szabálytalan alakúak, átmenőfényben barnák. Festékrétegben való azonosítása nehézségekbe ütközik.
A szépiát tintahalfélék tintahólyagjából készítették. Már az ókorban is ismert, a 18. századtól folyékony rajztusként használták.
A múmia kátrányos anyag, színben, összetételben hasonlít az aszfalthoz. Egyiptomi sírokból származó, gyantákkal, aszfalttal balzsamozott, mumifikálódott emberi és állati maradványokból készítették. A 16. század előtt már alkalmazták, a 19. században felhagytak használatával. Összetett anyag, azonosíthatása festményből származó mintákon nehézségekbe ütközik.

A fekete pigmentként alkalmazott ásványok mindegyike szép, szürke színt ad, könnyen őrölhető. Előfordul, hogy nem is az ásvány adta fekete színért, hanem szemcséinek csillogása miatt használták fel.
Az ásványi fekete pigmentek előfordulása földrajzilag körülhatárolható. Ahol a természetben megtalálhatóak vagy kereskedelem útján elérhetőek, ott találkozhatunk velük. Míg a színes ásványokat messze földről szállítják, magas árat fizetnek értük, addig a fekete ásványok a legtöbb felhasználási területen olcsó szerves fekete pigmentekkel kiválthatók. Ez lehet a magyarázata, hogy művészeti alkotásoknak nem elterjedt anyaga. Előfordulásuk éppen ezért feljegyzendő, egy-egy alkotó munkásságához, területekhez kapcsolódik.
Ismereteink e tárgyban jelenleg nem átfogóak, a műtárgyak mikroszkópos és nagyműszeres vizsgálatával alkalmazásának gyakoriságát és helyét a jövőben pontosabban meg tudjuk határozni.

Mikroszkópos vizsgálatkor ezek a szemcsék ráeső fényben feketék, esetleg barnák. A polarizátorok keresztezésekor erős reflexiójuk valószínűsíti előfordulásukat.
Az ásványi feketék fajtáinak vizsgálatában segítséget nyújt a kettőstörő pigmenteknél jelentkező bireflexió, de a pontos anyagösszetételről felvilágosítást csak nagyműszeres vizsgálatok adhatnak.
A modern pigmentek között elterjedten használt pigment a mesterséges vas-oxid fekete.
Kémiai tesztekkel lehetőségünk van az ólom- és a vastartalom kimutatására, sőt, nagyműszeres vizsgálattal az ásványi feketék pontos anyagösszetételének meghatározására.

A szerves fekete pigmentek alapvetően három csoportra tagolódnak: legelterjedtebben és leggyakrabban a növényi anyagokból szenesített feketéket alkalmazzák, köztük a faszeneket és a venyigefeketét, valamint a csonthéjas gyümölcsök maghéjából égetett anyagokat. Különálló csoportot képeznek a lángkormok, valamint a csontokból égetett állati szenek.
A szénpigmenteket a legkorábbi századoktól kezdve alkalmazzák.  Népszerűségük a mesterséges vas-oxid fekete gyártásával háttérbe szorult. A koromfekete apró szemcsemérete miatt a legjobb tintának, de festékfilmbe nem ajánlják, mert átvérzésre hajlamos.
A szerves fekete pigmentek legnagyobb számú csoportjának, a növényi szeneknek vizsgálatakor a kémiai eljárások nem hoznak eredményt, ahogyan műszeres vizsgálatok sem segítenek a megkülönböztetésükben. A koromfekete szemcsemérete annyira apró, hogy a polarizációs mikroszkóp felbontási határa alatt van. A szemcsepreparátumban látható pontocskák már maguk is aggregátumok. A csontfekete kismértékben kettőstörő hidroxil-apatit tartalma miatt. A hidroxil-apatit jelenléte műszeres vizsgálattal kimutatható.

¹ - A csoport fogalmán olyan gyűjtőfogalmakat értek, mint a vas-tartalmú vörösek, réz-zöldek, krómát-sárgák csoportja. A vas-oxid tartalmú vöröseket például csak néhány speciális kutatási szempont miatt érdemes további vizsgálatoknak alávetni, de a restaurálás folyamatát vagy a tárgy kutatását nem feltétlen befolyásolja a pontos összetétel meghatározásának hiánya. Más esetekben pedig a csoportba sorolás éppen azt a célt szolgálja, hogy kiválasszuk a megfelelő műszeres vizsgálati technikát a pontosabb analízishez, de ez általában az „1” besorolású pigmentekre a jellemző.
² - Az egyéb réz zöldektől való megkülönböztetése okozhat gondot.
³ - Az egyéb réz zöldek csoportjába több olyan pigment is lehet, ami mikroszkóposan jól azonosítható, de amíg ezek nincsenek a kellő mélységig feldolgozva, a csoport egységesen a „nem azonosíthatók” közé tartozik.